Megjött az október, elment az Öreg. Itt hagyta a barackmagjait, és mintha megérezte volna... Tudta.
Szombaton temettük, napfényben, szélben, a végén futó záporral. Azt mondják, hogy akinek a születésekor vagy a halálakor az istenek képviseltetik magukat az időjárás képében, akkor az az ember igaz életet élt. Napfény, a felhők gyülekezése, a szél és a csapadék.
- Szedjetek le mindent! Nem lesz már jóidő! Ezek elcs*ték ezt is! - mondta, és bement lefeküdni.
De eldőlt a szobában, mint egy bot. Kórház, 3 nap. Élt 99 évet. Ő volt a legöregebb akit ismertem. Az ősz, rendszerint elviszi a magáéit. A következő, már jó tíz évvel fiatalabb... Idén nagy volt a veszteség, sokan a tavaszt nem érték meg, az Ősz az Öreget vitte. Sokkal felért.
Nem volt egy "modern" ember, de mindig azt mondta, az összeskövéselméletek csak azoknak elmélet, akik vakok. Egy újszülöttnek minden vicc új... Tőle nem lesz több történet. Ha másért nem, hát miatta igyekezni fogok. Az internet nekem is újdonság, de az Öreg azt is mondta, mondani kell, ha azt hiszed senki sem hallja is...
Sokat morgolódott mostanában az időjárás miatt. Nem érdekelték a külföldi hírek, a katasztrófák, földrengések. Azt mondta, nekünk katasztrófáért sem kell a szomszédba menni... "Ez az időjárás nem normális!" Őt nem érdekelte, a globális felmelegedés, a jégtakaró olvadása. Azt mondta, menjek ki a kertbe, és nézzem meg! Mintha tudtam volna, mit is kellene látnom. Azt mondta figyeljem a növényeket és az állatokat, mert eltűntek az évszakok, ami szerinte igen nagy bajt vetít előre. 100 éve látta a természetet változni. Soha nem élt nagyvárosban, mindig vidéken. Most is morgolódott a nyár miatt. Azt mondja, nem a forróság a baj, én már bőven felnőtt voltam, emlékeznem kellene, hogy voltak 30-35 fokos nyarak és mínusz 15-20 foknál sem sopánkodott senki, mint manapság. Azt mondja csak, "Nem úgy jön a májusi eső!" meg hogy, "Sok a féreg!" (Ergo kevés a madár). Aztán "Fogynak a méhek!", pedig nem olvas a nagy méhirtó vegyszerekről. Azt is mondta, hogy "Törik a kalász!" (Később tudtam meg, hogy szerinte másfajta eső esik, amitől más a föld összetétele, szerkezete.) Szóval hasonlókat dünnyögött, olykor a felét se értettem. Ma lázas igyekezettel keresem elő észrevételeit, elejtett megjegyzéseit emlékeim homályos zugaiból, hogy kinyomozzam, felfedjem valódi tartalmukat.
Végül azt mondta, már évekkel ezelőtt: "Engem ne temessetek! Engem égessetek el, úgyis pokolra való vagyok - csak Isten tudja mire gondolt - az én síromhoz ne járjon ki senki! Itt szórjatok szét a Kertemben!"
Lett is nagy családi égszakadás földindulás, hogy ez abban a családban nem szokás. Megvan a temetőben a hely is. No, ez mindig is zavarta, mondogatta is "kedvenc" rokonainak: "Nekem ne bélelgessétek a fekvőhelyet, majd elmegyek, ha úgy gondoljuk!" Mindig így, többes számban: a Jóisten meg Ő maga. Sokan szerették volna ha már megy.... Nem is tudom mi lesz a házával, a Kertjével. Ha a "kedvencek" nyernek, martalék és enyészet vár mindenre, ami ma itt termő és él. Lesz, ahogy lesz, mindenképpen új szomszédok jönnek.
A dédunokája bíztatta mindig, hogy ő majd vigyáz rá halála után is. Ilyenkor megnyugodott, nem kiabált, csak motyogott az orra allat: "Ne hagyd fiam, hogy elföldeljenek!"
A katolikus pap, a család régi barátja, nekem kissé furcsának tűnően fintorgott, hogy hát legyen ahogy a Gyula úr - Igy nevezte mindig, Gyula úr - akarja. Szerintem fájlalta az olcsóbb megoldást, ráadásul a macerát, mert hát ki tudja, engedélyezik-e az ilyesmit mostanában. Annyi mindent hallani... Hamvasztás, meg szétszórás a földeken. Elmarad az össznépi áhítat.
Nagy a viaskodás az elhunytak lelkéért, a keresztények Istene számára a halál sem lehet kibúvó. A református pap, aki maga is már igen élemedett korú, nos még az ő apja volt valami fiatalkori, vagy távoli rokoni kapcsolatban az Öreggel. Így hát mikor fülébe jutottat a hírek, gyorsan felajánlotta segítségét a család haladóbb szellemű ágának. Tehette ezt bátran, hiszen az öreg köztudomásúan Istenhívő ember volt, de szidta az összes egyházat rendszerint fennhangon. Egy időben a katolikusokat vette a szájára, de akkor még élt a felesége (talán Teréz, vagy Róza?), aki mindig megtalálta a módját az Öreg megbékítésének. Amióta a felesége meghalt, egyetlen templomba sem tette be a lábát, azt mondta, majd ő személyesen elszámol a Jóistennel. Ezek (mármint a papok) hagyják őt békén. Egy temetés, a református szekciónak is csak pénz, és hát vannak reformátusok is családban, úgyhogy most folyik a harc az öreg testéért. Nem tudom foglalkozik-e valaki a lelkével is???
Nem volt könnyű ember.
Az udvar végében, a kertnél, ahol már nincs kerítés a földek között, hogy a traktor át tudjon járni, van egy kis senki földje darabka. Körülbelül 70 centi széles, majd másfél méter hosszú. Mondanám, hogy gazos, de inkább cserjés, a kerítés természetes meghosszabbítása, soha senki nem irtotta ki csak kordában tartotta. Jelzés értékkel bír: a jó szomszédság apró jele. Megvolt már, mielőtt mi idejöttünk is. Van rajta egy csenevész szederbokor is, alig pár szem van rajta minden évben, de senkinek sincs szíve kivágni.
No én kimentem oda vasárnap a kicsikkel. A sáv végén egy kisebb cserjegombócot vágtunk, alakítottunk. A többit, olyan vadregényes formára meghagyva kipucoltuk. A szederbokor tövét felfedtük (hosszú inda végén termettek a szemek), az indát megmetszettük, dugványt is csináltunk... és elültettünk 3 barackmagot. A gyerekek számolták ki, hogy egyet a Gyula bácsinak, egyet, hogy ne legyen egyedül és egyet, hogy ha segítség kell nekik. Karóval megjelöltük a helyet, a végén egy kicsit el is áztunk. Ezt jó jelnek vettem, de hát ki hallott már barackfát ültetni magról, csak úgy?
No, ez is a jövő zenéje...
De a gyász és az emlékezés, a pár órányi kertrendezésben kimerült. A temetésre, majd minden bizonnyal meghívnak, és tudják, így majd nem lesz illetlenség visszautsítani, a rám bízott gyerekseregre hivatkozva.
Idő sincs, itt vannak kosárban az öreg körtéi a kamrában...
